Meglehetősen heterogén csapatként indultunk neki a Vitányvárnak Síkvölgy felől:
gyakorlott túrázók és otthon ülők, idősek és fiatalok, családok és egyedülállók. Hideg volt, és magyar viszonylatban elég nagy hóban kellett lépkednünk.
Az elöl haladóknak figyelniük kellett, nehogy mindenkit lehagyjanak,
a hátul ballagóknak pedig arra, hogy nehogy lemaradjanak és rossz irányba menjenek.
Volt, aki hógolyózni akart útközben, és volt, aki kimaradni belőle. A vár tövénél már egészen meredek és csúszós volt a havas, jeges út – vagy inkább az út nélküli terep –, és egymást segítve, egymásba kapaszkodva másztunk a romos csúcsra csak azért, hogy a meglehetősen gyanús hitelességű Vitányvár legendáját felidézzük a helyszínen, aztán nekivágjunk a lefelé még nehezebben járható lejtőnek. Folytassam? A csizmánk teljesen átázott (pedig figyelmeztettek, hogy bujjunk zacskóba is), fáztunk, a célra gondoltunk… Mégis miért van az, hogy mindenki ellenállhatatlanul vigyorgott a végén, és a legnagyszerűbb emlékek között rögzült a fejünkben egy ilyen egyszerű kis kirándulás?
